1124 Budapest, Apor Vilmos tér 9-11. | Tel.: 356-0089 | Fax: 356-0089/32 | e-mail:
| Főoldal | Történetünk | Szentjeink | Életünk | Hírek | Iroda | Miserend | AR(T)hívum | Urnatemetõ | Kapcsolat |






Ha támogatni szeretné a Katolikus Egyházat, adója 1%-val: ITT
találja hozzá az útmutatást. Köszönjük!

Mi van?
Szentjeink

Sok szent kötődik a templomunkhoz. Ezen az oldalon megtalálhatod az õ életük történetét.

  • Keresztelõ Szent János – templomunk védõszentje

    Június 24.
    *Ain Karim, Kr. e. 7.
    +Mahérusz vára, Kr. u. 29.


    "Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma kezdõdik. Izajás próféta megírta: Nézd, elküldöm követemet, hogy elõkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! Keresztelõ János a pusztában hirdette a bûnbánat keresztségét a bûnök bocsánatára." (Mk 1,1–4). Így hangzik az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben megõrzött régi igehirdetési formulák egybehangzó tanúságtétele: Jézus nyilvános föllépésének kezdetei Keresztelõ Jánosnak a Jordán mellett indított bûnbánó mozgalmába nyúlnak vissza. Az evangélisták közül az egyetlen "történész" ennek az eseménynek páratlan üdvösségtörténeti jelentõségét egy hatos tagolású idõmeghatározásban fejezi ki határozott vonásokkal (Lk 3,1 sk.): Tiberius császár uralkodásának tizenötödik éve az október 27. és szeptember 28. közötti idõre utal, valószínûleg a Krisztus utáni 28/29. évben. Tulajdonképpen ez az egyetlen közvetlen évmegjelölés evangéliumainkban.


    Keresztelõk – és keresztelési mozgalmak – nem voltak ismeretlenek a korforduló zsidósága elõtt. De közülük csak egy kapta meg már zsidó kortársaitól "a Keresztelõ" nevet. János alakja és keresztsége különös, feltûnõ lehetett.

    Alakjában semmi sem emlékeztetett az úgynevezett álmessiások viselkedésére, akiknek föllépésérõl az újszövetségi hagyomány is beszél. Voltak, akik messiási prófétáknak adták ki magukat, s követõiknek megígérték, hogy megismétlik Izrael eszményi õskorának, a mózesi idõknek csodáit. A Lk 2,30 szerint bizonyos, hogy János föllépése elõtt a pusztában élt, tehát azon a helyen, amelyhez Izrael végsõ várakozásai fûzõdtek. Kumrán jámborai is a júdeai pusztában – távol a bûnös világtól és az elvilágiasodott templomtól – akartak fölkészülni akkoriban Isten végsõ megjelenésére. Még az is lehetséges, hogy János egy bizonyos ideig náluk tartózkodott. Az említett messiás- jelöltekkel szemben õ nem ígért semmiféle megmentõ csodát, amely igazolhatta volna õt. A hagyomány egyetlen csodáját sem említi.

    A János-evangélium Betániát (1,28), késõbb a Szalim közelében lévõ Ainont nevezi meg János mûködési helyéül. Amikor a zsidók a Jordán déli folyásának steppevidékén meglátták a Keresztelõ bõrövvel összefogott teveszõr ruháját és szûkös pusztai étkezését (Mk 1,6), egykori legizzóbb prófétájukra, Illésre kellett emlékezniök, akin "szõrruha volt, a derekán pedig bõröv" (2Kir 1,8), s akinek az akkori zsidóság várakozása szerint a Vég elõtt vissza kellett térnie, hogy Jahve vagy a Messiás elõfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Jánosban a régi prófétaság szellemének megfelelõ új Illés támadt. Az övénél nem kisebb bátorsággal hirdette meg a régi felszólítást: Tartsatok bûnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az õ eljövendõ országához! (Mt 3,2). És Izrael ne ringassa magát álmokba: az Eljövendõ nem fogja Isten népét elnyomóitól megszabadítani, nem fogja a világbirodalom fényébe emelni. Az ítélet végsõ aratását fogja elvégezni: "Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérûjét, a búzát csûrébe gyûjti, a pelyvát pedig olthatatlan tûzbe vetve elégeti" (Mt 3,12). Vagy amint János egy másik képpel hirdeti: Az utána jövõ Erõsebb Szentlélekkel és tûzzel fog keresztelni, azaz Isten népének igaz tagjait megmenti, és a bûnbánattól elfordulókat megsemmisíti (Mt 3,11).

    A Keresztelõ a nép minden tagját és osztályát, még vezetõ köreit is, kivétel nélkül megtérésre szólította föl. Már õ sem becsülte semmire, ha egyesek elbizakodottan megvetettek másokat, és vélt igazvoltukkal kevélykedtek. Ezt tette némely elkülönülõ csoport, mint a farizeusok és az esszénusok, arra hivatkozva, hogy õk ismerik a törvényt. És arra se hivatkozzék senki vakmerõen, hogy az Isten népéhez tartozik, se arra, hogy a nagy õsatya, Ábrahám érdemei mindent eligazítanak: "Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgõ harag elõl? Teremjétek a bûnbánat méltó gyümölcsét! Ne gondoljátok, hagy arra hivatkozhattok: Ábrahám a mi atyánk! Mondom nektek: ezekbõl a kövekbõl is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tûzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt!" (Mt 3,7-10). "Aki utánam jön, erõsebb nálam" - hirdeti János, kinek bûnbánatra felszólító szava a meghirdetett ítélet közvetlen közelsége miatt minden más próféta szavánál súlyosabb.

    Ennek a végsõ fölkészülésnek a kifejezésére szólítja föl az embereket a "bûnbánat keresztségére" (Mk 1,4). Ez a bûnbánati keresztség is új volt Izrael földjén és népében. Semmi köze sem volt az egyébként is csak a késõbbi idõkbõl kimutatható prozelita keresztséghez. Azt az önként vállalkozó pogányoknak és nem a zsidóknak kellett fölvenniök, hagy megtisztuljanak rituális tisztátalanságuktól. Különbözött egyes jelentéktelen zsidó közösségek megismételhetõ keresztségétõl is. A prófétai igehirdetõ csak a megtérésre kész zsidóknak szolgáltatta ki egyszer, kizárólagosan és végérvényesen!

    Errõl a megtérést követelõ keresztségrõl természetesen Heródes Antipász negyedes fejedelem sem akart tudni. Heródes a bûnbánatot hirdetõ Jánoshoz térbelileg igen közel, Jerikóban élt, melyet apja téli szállásul újra fölépíttetett. A próféta szózata alól azonban õ sem tudta kivonni magát. Mint Sámuel, Nátán vagy Illés, a Keresztelõ is igaz prófétaként emelte föl szavát az Isten parancsát semmibe vevõ tartományi fejedelem ellen, aki elcsábította mostohatestvére feleségét, Heródiást (Mk 6,18). Az, hogy Heródes vétkét János oly bátran megnevezte, elfogatásához vezetett. Amint a zsidó történetíró, Josephus Flavius tudósít minket, Mahérusz várába zárták, a Holt- tengertõl keletre, ahol Heródesnek pompás palotája volt. Tulajdonképpeni ellenfele, Heródiás csak az alkalmat várta, hogy a kellemetlen erkölcsbírót végleg félretegye az útból. Megtalálta a módját, hogy mostohalányának, Szaloménak tánca révén egy nagy ünnep boros hangulatában csapdába ejtse a kéjsóvár vénembert, és szörnyûséges ajándékot követeljen tõle: a rab János fejét (Mk 6,17-29).

    A szokatlan, szinte ijesztõ külsõ, amely Jánost a régi próféták tanítványának mutatta, kemény szigorúsága, magával ragadó prédikációja, elõrelátó tekintete, amely megértette az idõk jeleit – s mindez a csodálatos emlékekben oly gazdag Jordán rohanó vizei mellett –, nem maradt hatástalan. Az Újszövetség megõrizte a Keresztelõ igehirdetésének megrendítõ következményeit. A megtérést elutasító farizeusi jámborok meggyanúsították a Keresztelõt komor, aszketikus életmódja miatt (Mt 11,18 sk.). Jeruzsálem vezetõ körei hivatalosan megkérdezték a Keresztelõt, hogy õ-e a Próféta, azaz a MTörv 18,15-ben megígért üdvözítõ (Jn 1,25). Sõt, amint Josephus mondja, Heródes Antipász messiási megmozdulástól, lázadástól tartott. A néptömegben sokaknak elég éber volt a lelkiismerete ahhoz, hogy fogékonyak legyenek a bûnbánat hirdetõjének szavára. Sõt, ha a Keresztelõ kivégzése után rögtön elterjedt a hír, hogy föltámadt, és az õ csodatevõ ereje mûködik Jézusban (Mk 6,14), akkor ezek az emberek nyilván meg voltak gyõzõdve a Keresztelõ isteni küldetése felõl.

    Még jellemzõbb, szinte végzetes volt János hatása a saját tanítványaira. Hogy Jézus csak a Keresztelõ fogságba vetése után kezdett-e tanításával színre lépni és tanítványokat gyûjteni, amint a szinoptikus hagyomány állítja (Mk 1,14 sk.), vagy már János mellett mûködött, és tanítványaival Jánoshoz hasonlóan kereszteltetett (Jn 3,22; 4,1 sk.), ez nyílt kérdés maradhat. Annyi biztos, hogy a János- evangélium Keresztelõ Jánost úgy jellemzi, mint akinek elõkészítõ és úttörõ feladata van az üdvösség idejének elérkezte elõtt (Jn 4,27 sk.). Tanítványai azonban, legalábbis néhányan, úgy vélték, hogy halála után is hûségesnek kell maradniok mesterükhöz: azaz nem Jézusban, hanem Jánosban látták Isten végsõ küldöttét. Lassanként szektás közösséggé alakultak, amely a krisztushívõkkel rivalizált. Jn 3,26 szerint mesterük, János elõtt is háborogtak Jézus keresztelésének nagyobb sikere miatt: "Mester, aki a Jordánon túl nálad volt, s akirõl tanúságot tettél, az most szintén keresztel, és az emberek tódulnak hozzá." Szent Pál még Efezus vidékén is talált János-tanítványokat, akik még nem is hallottak a Szentlélek keresztségérõl (ApCsel 19,1-7).

    Míg az újszövetségi hagyomány egy része a Keresztelõt minden elõzmény nélkül lépteti föl, tehát nem ismeri elõtörténetét, sem meghívatásának történetét, a Lukács-evangélium elmondja születésének és névadásának csodálatos körülményeit idõs szülei, Zakariás zsidó pap és Erzsébet otthonában. Ez – a 6. századtól nyomon követhetõ hagyomány szerint – a Jeruzsálemtõl 7,5 kilométernyire nyugatra lévõ Ain-Karimban történt. Még fontosabb az, amit egyetlen más prófétáról sem állítottak soha: János anyja méhétõl fogva el volt telve Szentlélekkel. Õ volt tehát Jahve végsõ idõkre szánt prófétája, aki születése, beszéde és tettei által meghozza Izrael népének az üdvösség idejét (Lk 1,15–17). Ha igaza van az újabb kutatásnak, a gyermek Keresztelõ születéstörténete a Keresztelõ körének hagyományára megy vissza, ahol anélkül alakult ki és származott tovább, hogy Jézus történetére gondoltak volna. Csak a keresztény hagyomány egyesítette, és hozta vonatkozásba Jézus fogantatásának és születésének történetével.

    A Keresztelõ tanítványai félreismerték más prófétáknál hasonlíthatatlanul nagyobb méltóságát. Ennek köszönhetõ, hogy az õsegyháznak egyre jobban védekeznie kellett János személyének túlértékelése ellen. A Krisztusról szóló igehirdetés kényszerítve érezte magát, hogy tisztázza a Messiás prófétai elõfutárának szerepét. "A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed..." (Lk 16,16). Bármily nagy volt is a Keresztelõ, "aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála" (Mt 11,11). "Nem õ volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról" (Jn 1,8). "Nem a Messiás vagyok, hanem csak az elõfutára" (Jn 3,28) – mondja maga János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélõdnie a szerepeknek: "Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?" (Mt 3,14).

    Az a tény, hogy a késõbbi János-szekta utólag elrajzolta a bûnbánathirdetõ alakját, mit sem változtat a Keresztelõ üdvtörténetileg páratlan jelentõségén. Nem kisebb, mint maga Jézus lett isteni küldetésének és prófétai nagyságának örök tanúja azáltal, hogy fölkereste a Jordánnál, és megkeresztelkedve vallomást tett prófétai igehirdetése és Isten népének fölkészítése mellett (Mk 1,9).

    Hallgatóinak kell megvallaniok, mi vitte ki õket a Jordánhoz. Talán egy langyos szélkakas-ember vonzotta õket, aki az emberek szája íze szerint beszél? (Mt 11,7 sk.) Õk tudják, hogy egy prófétához vonultak ki. "Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobb... Asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelõ Jánosnál" (Mt 11,7– 11). Miért? Mert õ az utolsó próféta, aki mint közvetlen út-készítõ, egészen a kezdõdõ Istenország küszöbéig vezet. Ezért az õsegyház joggal látta meg benne az újra eljött Illést (Mt 7,10.14). Jézus a maga isteni küldetését annyira összekapcsolja Jánoséval, hogy azoknak, akik János bûnbánati keresztségét elutasították, kijelenti, hogy ezzel vele és küldetésével szemben is döntöttek (Mk 11,27–33; Lk 7,29 sk.). Jézus nemcsak az isteni megbízatás dolgában tudja egynek magát elõfutárával, hanem az elutasíttatásban is; hiszen egyaránt félreismerik, s megvetéssel és gyanúval fogadják Jánosnak, az elõfutárnak és bûnbánathirdetõnek, valamint Jézusnak, az üdvösség meghozójának életmódját: "Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bûnösök barátja" (Mt 11,18-19).

    Jézus kétségtelenül útkészítõjének nyilvánította a Keresztelõt. De vajon megfordítva, a Keresztelõ is fölismerte Jézusban a megígért Messiást, és tanúságot is tett róla? Erre nem is olyan egyszerû igennel felelni, mint elsõ tekintetre látszik. A Márkus-forrás Keresztelõrõl szóló híradása beszél ugyan egy eljövendõ égi bíróról, de nem úgy, mint a küszöbön álló, a hamarosan elkövetkezõ Istenország csodatevõ meghirdetõjérõl. Ha a Keresztelõ tanúságot tett volna a már jelenlévõ Jézus Messiás-voltáról, akkor János mozgalmának utóélete érthetetlen volna. Nem lehetne mással magyarázni, mint a Jézussal és az õ közösségével való – a Keresztelõ szavaira alapuló – nyílt szembefordulással. Az viszont nagyon is érthetõ, hogy a Krisztusra visszatekintõ õsegyházi igehirdetés arra törekedett, hogy az eljövendõ világbíró prófétáját már az elérkezett, jelenlevõ Messiás Jézus tanújává tegye, különösképpen a János-szektával való viták miatt. Ez a törekvés mindenekelõtt a János-evangéliumban szembetûnõ. A legrégibb hagyomány szerint a Jordán-parti kinyilatkoztatás eseményei kizárólag Jézusra irányulnak (Mk 1,9–11). A negyedik evangélium viszont Jézus méltóságának különleges, Jánosnak és másoknak szóló tanúságaként értelmezi (Jn 1,30-34). Nyomatékkal mutat rá a Keresztelõ a Jordánnál megjelenõ Jézusra: "Íme, az Isten Báránya! Õ veszi el a világ bûneit!" (1,29), és maga küldi tanítványait Jézushoz (1,35–51). Hatásosabban és erõsebben nem lehetett volna a Jézus és a Keresztelõ között fennálló kinyilatkoztatás-történeti viszonyt a Keresztelõ-mozgalomnak címezve ábrázolni.

    A hagyomány mindenesetre megmutatja nekünk a helyes távlatokat. János igazi próféta volt, az utolsó és a legnagyobb a próféták közül. Nem elég nagyság ez? Az evangélium forrásai szerint a bebörtönzött Keresztelõ tanítványai útján megkérdezi Jézust, hogy õ-e "az eljövendõ", aki a megjövendölt Bíró lesz, vagy valaki mást várjanak. Jézus az izaiási üdvösség-prófécia szavaival felelt: a vakok látnak, a süketek hallanak, a közelgõ istenországát az üdvösség tettei hirdetik. És válaszát az éppoly komolyan intõ, mint vigasztalóan ígéretes boldoggá nyilvánítással zárja: "Boldog, aki nem botránkozik rajtam" (Mt 11,2–6). Bizonyos, hogy nem esett ki egyetlen gyöngyszem sem a Keresztelõ koronájából, ha a fogságban Jézus mûködésérõl tudomást szerezve kérdést intézett hozzá. Sokáig úgy gondolták, a Keresztelõ csak látszat, afféle "pedagógiai" kérdést akart föltenni, hogy maga Jézus szüntesse meg tanítványai kétkedését. Mindazonáltal amennyire alaptalan ennek föltételezése, épp oly helytelen lenne azt állítani, hogy a Keresztelõnek kétségei voltak Jézus küldetését illetõen. Joggal tehette föl az említett kérdést egyszerûen csak azért, hogy Jézus erõsítse meg õt – akire küldetése végén a vértanúság vár – hitében, hogy Jézus megjelenése és cselekedetei az õ próféciáinak beteljesülései.

    János semmit sem veszít nagyságából, ha úgy áll elõttünk, mint az igaz világosság tanúja – mely világosság a világba jött –, de nem õ maga a világosság (vö. Jn 1,8–10). Õ még teljesen az ószövetségi prófétaság talaján áll. Még nem tesz különbséget a Messiás elsõ és második eljövetele közt. A végsõ idõk lélek-kiáradását és az ítéletet együtt látja. Még nem tudta, hogy a Messiásnak elõször Isten kegyelmi idejét kell meghirdetnie, a szenvedésnek és bûnnek alávetett emberiség megváltójaként kell megmutatkoznia, mielõtt újra eljön ítélni, és megszüntetni a világ minden baját és jogtiprását.

    Ez a valódi, a Keresztelõ saját belsõ gyötrõdésébõl született kérdés volt az egyetlen és utolsó tett, amelyet az evangéliumok a haláláig hû prófétáról közölnek. És éppen ebben világosodik meg számunkra történetének sokatmondó, példaszerû jelentése. A Messiás elõfutárának is - aki "asszonyok szülöttei közt a legnagyobb" volt - szembe kellett néznie a ténnyel, hogy az Eljött más, mint akire számított, üdvözítõ mûve másképpen kezdõdik, mint bárki is várta. Az elõfutárnak sincs más útja az egyéni üdvösséghez, mint a hit útja: az Isten - Názáreti Jézusban adott utolsó - kinyilatkoztatásába vetett hit útja.


    Jánosról, aki az Isten küldötte volt (Jn 1,6), a Szentírás oly világos és fölemelõ tanúságot tesz, hogy üdvösségtörténeti jelentõségét semmiféle legendás vagy elbeszélõ szöveg nem emelheti. Mégis álljon itt Szent Ágoston szava az Újszövetség súlyos ajkú prófétájáról (Sermo 293,1-3):

    "A megszentelt János születését ünnepli az Egyház. Nincs más az atyák között, akinek földi születésnapját ünneppel ülnénk meg, csak Jánosnak és Jézusnak a születését ünnepeljük. Ez nincs jelentõség híján. Ha talán magyarázatunk a tárgy méltóságához képest rövidnek tetszik is, tartalma mégis annál fönségesebb és termékenyebb.

    János meddõ öregasszonytól születik, Krisztus fiatal szûz leánytól. Apja nem hisz János születésében, ezért megnémul. Mária hisz Jézusban, is hitben foganja õt.

    János olyan mint valami határvonal a két szövetség, az Ó- és az Újszövetség között. Maga az Úr állítja, hogy János valamiképpen határ. Ezt mondja ugyanis: "A próféták és a törvény Jánosig tartanak." (Mt 11, 13) János a maga személyében az Ószövetséget ábrázolja, de már az újat hirdeti. Mivel az Ószövetség képviselõje, azért öregtõl születik. Mivel pedig az újat hirdeti, azért már anyja méhében prófétává lesz. Még meg sem született, és Mária érkezésekor anyja ölében repesett az örömtõl. Már akkor küldetést kapott, születése elõtt. Még mielõtt látta volna õt, nyilvánvalóvá lett, kinek lesz elõfutára. Szent összefüggések ezek, és meghaladják a törékeny emberi mértéket. Végül megszületik, megkapja nevét, és apja nyelve megoldódik. Gondold meg, mi történt, mert képszerûen az igaz valóságot jelzi.

    Zakariás hallgat, és elveszíti hangját mindaddig, amíg az Úr elõfutára, János meg nem születik, és vissza nem adja a hangját. Zakariás hallgatása mi más, mint rejtett, titkos és elzárt prófécia, melyet Krisztus tanítása tesz világossá? Értelme megnyílik az õ eljövetelekor, s ami rejtve volt, napvilágra jön annak megjelenésével, akirõl a jövendölés szól. Az a tény, hogy Zakariás szava megjön János születésekor, ugyanazt jelenti, mint a templom függönyének szétszakadása Jézus keresztre feszítésekor. Ha János önmagát hirdette volna, Zakariás ajka nem nyílt volna meg. Megoldódik a nyelv, mert megszületik a hang. Mert János az idõben hangzó hang, Krisztus azonban a kezdettõl hangzó örök Ige."

    (Forrás: Szentek élete)



>Szentjeink
>Az egyházközség története
Impresszum